Géczi János – író, költő, szociográfus – Veszprém
Harminc éve veszpréminek vallja magát

Idén jelent meg a veszprémi Cholnoky-család történetét feldolgozó, mozaikos szerkezetű nagyregénye, most pedig saját kertje históriáját írja Géczi János, a Veszprémben író és alkotó költő-író, a Pannon Egyetem Antropológia és Etika tanszékének tanszékvezető docense.

A vár fokán álló tanszéki irodájában fogad egy meglehetősen hosszú éjszaka után, amikor az olimpiai bajnok amerikai evezős csapat magyar származású tagjával, Susan Franciával szervezett beszélgetést legkiválóbb és kitartó tanítványai számára. Géczi János különleges figurája az irodalmi életnek. Olykor feltűnik Veszprémben néhány évre, majd ugyanolyan természetességgel a háttérbe vonul, mint mondja, sosem akart a közéletben jelen lenni, sem a művészetből élni, mindig is egy tisztességes és szolid tanári pályát képzelt el magának. Ezért sokat tett, a szegedi egyetemen végzett kutató biológusként, antropológusi diplomát szerzett, mert úgy véli, az élet- és természettudományokat nem lehet nem intézményes körülmények között megtanulni.
– Egy összetett és hasznos szakmára készültem – vallja be őszintén, felmerült gondolataiban a természetfilmezés, többek között ezért is került 1978-ban Veszprémbe, az UNESCO és a Magyar Kormány által alapított Országos Közoktatási Intézetbe, ahol a ’80-as évek végéig biológus szerkesztőként dolgozott.
– Ebben az időszakban kezdtem el érdeklődni, majd mélyebben foglalkozni az európai művelődéstörténet néhány fontos kérdésével, ekkorra halmozódott fel bennem a kellő háttértudás – mondja, és magyaráz – nem kell ehhez több, mint másokat olvasni, de ehhez a fél egyetemi könyvtárnyi irodalomhoz kell és 15-20 év.
Azóta, bár több városban is megfordult – előbb egy fővárosi kutatóintézetben, majd a pécsi, és a budapesti Képzőművészeti Egyetemen dolgozott – veszpréminek vallja magát, itt vett és alakított ki magának egy kertes házat, és mindig ide jár haza, hol Brüsszelből, hol Kínából, hol éppen Paloznakról. Egyetemi oktatói megbízatását és állását Pécsett kapta nevelés- és művelődéstörténet oktatására, ahova mind a mai napig óraadóként visszajár. Ezzel párhuzamosan dolgozhatott ki egy mai napig működő oktatási programot az akkori Képzőművészeti Főiskola számára, ahonnan szintén nem tudott elszakadni. Veszprémben nagyon sokáig inkább költőként, íróként, posztmodern alkotóként ismerhették, oktatóként csak később, 2004-től, amikor a Pannon Egyetem tanszékvezető docense lett.
– Barátaimmal és mestereimmel a kilencvenes évek elején indítottunk útjára egy neveléstudományi folyóiratot, az Iskolakultúrát, ami mára az egyik legismertebb, referált, havonta megjelenő pedagógiai periodikává vált – meséli az azóta is főszerkesztő költő. Ennek a köréből került a Veszprémi Egyetemre Kamarás István olvasáskutató, aki antropológia, etika, és társadalomismereti szakot dolgozott ki s létrehozott egy európai viszonylatban is unikális tanszéket. Nyugdíjazásakor utódjaként a szakalapítástól vele együtt dolgozó Géczit szerette volna látni a tanszék élén, aki igent mondott az egyetemi meghívásra, és így került vissza a hosszú kitérő után a királynék városába.
Írásaihoz mindig is különféle volt az olvasók viszonyulása. Nyitottságán, szókimondóságán, nyílt problémakezelésén sokak meghökkentek, sokműfajúságát pedig többen vonzónak találják, őt ez a széles regiszterhasználat teszi különlegessé. Első szociográfiái rengeteg szakmai és irodalmi újítást hoztak, melyeket mára elfogadott a szakma és az irodalom, de igazából azokról a témákról, amiket feszegetett nyíltan csupán a rendszerváltás után lehetett beszélni. Szakirodalmi publikációi alapján követhető, több mint 20 éve a nem intézményes tudásátadás egyes európai formáit kutatja, ezen belül is gyakran egy-egy alakzat, például a rózsa sorsát figyeli, amelyről több tudományos monográfiát írt. – Nagyon kevés olyan szimbólum van a világirodalomban, amely a civilizáció kezdetétől fogva a mai napig minden kultúrában benne van, és minden földrajzi-kulturális térségben eltérő módon jelenik meg.
A új évezredben két-három kisebb verseskötete, esszékötetei jelentek meg, valamint 50 éves korára válogatott verseiből adott ki a Kortárs Kiadó egy bőséges összeállítást. Az utóbbi években azonban egyre termékenyebbé vált, tavasszal jelent meg Tiltott Ábrázolások Könyve címmel a veszprémi Cholnoky-család életének feldolgozása, mellyel szerkesztőként és művelődéstörténészként 25 éven keresztül foglalkozott. Életművét az ezredforduló előtt öt kötetben megjelentető Orpheusz Kiadó jövőre tervezi az utóbbi négy-öt év verseinek egybeszervezését, és Veszprémről írt esszéisztikus műveit is szeretné csokorba szedni.
– Három éve dolgozok valamin – avat be műhelyének titkaiba – egyelőre nem tudom, mi is lesz a címe ennek a szövegfolyamnak, melyben a saját kertem történetét jegyzem föl. 16-17 fejezet készült már el, ezek mindegyike megjelent irodalmi folyóiratokban. Még kell hozzá egy-két év, és talán addigra összeáll a csoportkép – ígéri. Természetesen a mű nem csak a kertről, hanem azokról az eseményekről szól, melyekről a hortus falai – kívülről és belülről – mesélni tudnak, egyfajta belakható mikrokozmoszról. Úgy érzi, mintha megint egy olyan korszak jött volna el, ahol csak a magánéletnek lehet értelme és jelentőssége.
– Távgyalogló vagyok. Nem ijedek meg attól, ha hosszú ideig nincs eredménye annak, amiért dolgozom. Ami az irodalmi tevékenységemet jelenti, nagyon figyelem honlapomat – melynek naponta 20-25 olvasója van – és látom rajta, mi az, ami elkezd fontossá válni ismeretlen olvasóim számára. Verseimet általában éjszaka, ezt a kerti szövegegyüttest inkább hajnalban olvassák legtöbben – osztja meg velem megfigyelését, majd levonja a konklúziót – egy- másfél éves olvasói kémlelés után tudja csak megmondani, mi lesz majd a könyvből, összeáll-e, érdemes lesz-e befejezni. Hogy a tanszéki tevékenység sem eredménytelen, abban ugyancsak bizakodom.

Mátyus Tamás