Szikora János székesfehérvári kötődései 
A világ legmagányosabb embere: a rendező

Szikora János, a Vörösmarty Színház igazgatója több mint egy évtizedet töltött a királyi városban. A Quintus Konrádtól 13 éve jelképesen átvett színházi kulcsot most utódjának, Dolhai Attilának adta tovább a következő szavakkal: "Ez a kulcs ugyan nem nyit ki egyetlen zárszerkezetet sem a színházban, de ha helyesen használják, ki lehet vele nyitni a legmakacsabb szívet is..."

- Mi a legkorábbi emléke Székesfehérvárról?
- Érdekes emlék a legrégebbi. A 90-es évek elején iszonyú meleg nyári nap volt. Balatonfenyvesen azon töprengtünk a feleségemmel, mit kezdjünk ilyen forróságban. Egy székesfehérvári újságban arról olvastam, hogy barokk kiállítás nyílt a városban. Mivel ez a kedvenc stílusom, kocsiba ültünk, s odamentünk. Kellemes meglepetést jelentett, hogy sokkal komolyabb, nívósabb nemzetközi kiállítást láttunk, mint amire számítottam, a többnyelvű barokk albumot azóta is őrzőm. Hogy a városról milyen hangulati benyomásom volt? Sétáltunk az utcákon, sehol egy ember, meleg volt és időtlenség. Ugrás az időben: 2012-t írunk, ott ültem a városházán, és néztem az eredményjelző táblán, hogy a túlnyomó többség rám szavazott. Nem ismertek, de bíztak bennem. Utána kávéztam egy vendéglő teraszán, rágyújtottam egy szivarra, és megint visszajött a nyár, a hőség, a senki az utcán, s az időtlenség hangulata, de valahogy a jövő minden ígéretével. Kitörölhetetlen pillanat volt. Hajlamos vagyok rá, hogy hangulatképekben gondolkodjak.  Inspirálnak. Hivatásomból eredően magányos ember vagyok. Egy rendező hallgató egyszer azt kérdezte tőlem, mire készüljön, ha ez a hivatás minden vágya, mit olvasson, mit nézzen, hogy rendezze be az életét, mire figyeljen? Ezt mondtam neki: "Ha rendező akarsz lenni, készülj fel a magányra! Az csak egy látszat, hogy közösen csináljuk, meg közös alkotó energia, együtt gondolkodás... - illetve ez mind csak a második lépéstől igaz, de magában a létrehozás fázisában mindig egyedül maradsz, magányos leszel, és ehhez hozzá kell szokni".

- És jóban van önmagával ebben a magára maradt alkotói világban?
- Igen. Egyensúlyban vagyok, mérlegként a természetem ingaórája mindig visszabillent a szélsőségektől, úgyhogy középállásban vagyok.

- Hogyan épít közösséget egy magányos ember?
- Kezdő igazgatóként annyi érzés kavargott bennem! Főleg a bizonyítási kényszer. Szerettem volna tetszeni, akartam, hogy tetszen ez a színház, ezek a darabok, ez a közösség. A "fehérvári" társulat várakozással, bizalommal fogadott, a csapat másik fele velem jött, és mindkét oldalról kíváncsisággal fordultak felém. Ezt nem lehet befolyásolni, ez jött, és felülírta azt a kicsinyes szelektálási módot, hogy vannak régiek és újak. Az évad végére egyébként el is tűntek ezek a határok. Győri fénykoromra például rányomta a bélyegét a régiek és "a Szikora bandája" hosszú évekig tartó ellenséges távolságtartása. Itt felülemelkedtek ezen.

- Most 26 fős a társulat. Hova juttatta őket ez a közös kíváncsiság?
- Az ország első öt színházába sorolnám a Vörösmarty Színházat. Olyan közösség, amelyik erős művészi hatást képes gyakorolni a közönségére. Érdekes statisztika szembesített azzal, hogy a legnyitottabb, legkreatívabb 30-40 éves korosztály idejét lefoglalja saját egzisztenciája, karrierépítése, kevésbé látogatja a színházat. A nézőink jelentős részét az az idősebb generáció jelentette, akik a Szurdi-érán nevelkedtek, magas színvonalú musicaleken, népszerű zenés darabokon. Őket kellett megszólítani, és elvinni a klasszikus értékek, a gondolkodóba ejtő, töprengésre késztető darabok irányba. Ma a látogatók több mint fele fiatal, illetve gyerek. Nem tudtunk annyit játszani, hogy ne legyen tele a színház! Úgyhogy összességében nagyon pozitívan alakult a közönségtámogatásunk.

- Kicsit ki is léptek az épület, s a hagyományos színházi keretekből...
- Eleinte nem is gondoltunk arra, hogy milyen igény van a közönségtalálkozókra vagy a városi programokon való részvételre, ahol rengeteg szeretet irányult felénk. Az elmúlt 13 évnek köszönhetően már nem tudok magányos idegenként végigmenni az utcán, ismerik az arcomat, köszönnek, megállítanak, véleményt, néha kritikát mondanak - és ez őszintén jól esik.

- A fehérvári létnek köszönhetően a koronázási szertartásjátékokkal - mondhatni - egy új műfajt is megteremtett.
- Adott volt a történelmi színhely, a siralmasan lepusztult, ám még így is méltóságteli Romkert. Műfajteremtés? Örülök, hogy ezt a szót használta. A szellemiség, a téma különleges felfedezése, élettörténet és szakrális koronázási ünnep - nagy ajándékot jelentett a sorstól, hogy ezt megcsinálhattam. És volt itt még valami, ami csak itt, Székesfehérváron tudott megvalósulni, ez pedig a karácsonyi Újszövetség Maraton. Azok a 24 órák, azok, akik ide eljöttek és szerepeltek vagy akár csak belehallgattak a felolvasott bibliai szövegekbe, meghatározó emlékek maradtak számomra. Ez nem annyira színházi produkció, mint inkább valami közös vallási kötődés, még inkább egy megtisztulásféle élmény, felülemelkedés, a hétköznapi kicsinyesség fölé jutás. Sok kis embernek a parányi, magányos lelki békéje együtt jelent meg itt - mindannyiunknak lelki békét adva.

- Lehet-e kedvenc előadásokat kiválasztani a fehérvári évadokból?
- Ez egy sokféle, nem egyarcú színház, és mindegyik arca érdekes volt. A részegek, a Podcast, a Kartonpapa, a Lear király, a Chicago, a My fair lady, a Rajongók, a Tragédia 2.0, a Niebelunk lakópark, az Úri muri - nagyon csapongok, ne haragudjon. Nagyon nehéz választani.

- Logikusan az a kérdés következne, hogy ki mindenkivel dolgozott szívesen együtt, de megbeszéltük, hogy a százszor föltett és megválaszolt kérdéseket kihagyjuk. Egy vetület azonban mégis érdekelne: milyen élményt jelentett a gyermekeivel együtt "dolgozni"?
- Négy gyermekem van, egyiknél sem forszíroztam, hogy elkapja őket a színházi élmény. Az ikreim - Boldizsár és Borbála - a Tragédia kis videófelvételében játszottak. A középső - Bálint - ministránsként statisztált a Koronázásban. Ennyi. Ők nem kötötték ide a sorsukat. A legkisebb fiam - Ármin - ő egy ragyogó gyémánt, sok élményt kaptam tőle a közös munka során. A Kun László darab hozta, hogy beleássam magam ennek a férfinek a történetébe, s ezáltal a személyiség tiszta magját ismerhettem meg, ahonnan szétesett ez az ember. Ezt az éteri tisztaságú lelket tudta megtestesíteni Ármin. Nagyon elhivatott volt. Gátlásnak izgalomnak nyomát sem láttam rajta.

- "Vándorállat a libikókán" - ezt a címet viselte egy olyan sorozat, ahol pályatársaival, barátaival beszélgetett. Valahogy úgy éreztem, mintha egy ötfelvonásos búcsúelőadásban foglalta volna össze a pályáját...
- Tudatos igény volt bennem a lezárásra, összegzésre. Ez az ötrészes sorozat tulajdonképpen egy önéletrajzi regényem előtanulmánya. Meg szeretném írni. Minden beszélgetésre nagyon pontos forgatókönyvvel készültem, de vágytam arra, hogy ők is kibillentsenek, mondjanak váratlan dolgokat, felidézzenek epizódokat, amikre nem is számítok… és mondtak is! Szóval, jobb lett, érdekesebb lett. Készültek felvételek ezekről, vissza lehet nézni őket.

- Ha már szóba került a képi anyag, miért nem filmet rendezett mindezekből?
- Ezt majd Ármin fiam megcsinálja.

- Bár ez nagyon frappáns zárlat lenne, mégis muszáj megkérdezném mi lesz a "fehérváriság" sorsa azzal, hogy nyugdíjba megy?
- Őszintén remélem, hogy nem zárul le. Büszke vagyok arra, hogy jelenleg a szakma is az első vonalba sorolja a Vörösmarty Színházat. Fölértékelődött a hely. Vágynak ide a színészek, a rendezők, az igazgatói pályázatok sora is ezt igazolja. Most egy teljesen más korszak kezdődik, idő kell, hogy kiforrja, megmutassa magát. A következő színházi évadot még én bocsátom útjára. Szerintem értékes, izgalmas, nagyon sok fiatal kitűnőséget (színészek, rendezők) felvonultató összeállítás. Abban a jövőben hiszek, ahol a színház sorsát a tehetséges fiatalok határozzák meg.  Egyébként mára a hajdani időtlenség benyomásom a Fehérvárhoz kötődéssé változott. A Nemzeti Emlékhely megújulásának érdekében létrehozott Civitas Regia 2038 munkatársaként ötletekkel, víziókkal segítem majd a történelmi emlékezet megőrzésének tízéves programját. És persze, a színházba is, ha igényt tartanak rá, szívesen visszajövök...

Dr. Göde Andrea